Alkotmányos tulajdonelvonás?

Az „új földtörvény” néven közismert, hivatalos nevén a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvény botrányos körülmények között történt elfogadása néhány napig szerepelt a hírek között. A törvény kihirdetése után ugyan még megjelentek hírek arról, hogy ellenzéki pártok és civil szervezetek – köztük a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ), mint a legnagyobb agár érdekképviselet -  az ombudsmanhoz fordult a törvény alkotmányossági felülvizsgálatának kezdeményezése érdekében.


Ennek okáról, konkrét tartalmáról csak a MOSZ esetében jelent meg egy viszonylag részletes ismertetés. A magyar társadalom a törvényről többnyire csak a kormánypártok és egyes ellenzéki körök egymást túlharsogó demagóg nyilatkozataiból szerzett tudomást. A többség ezt úgy fogadta, hogy a magyar termőföld „megvédése” a kormány dolga, a többi – hogy a jövőben kié lehet a föld és ki használhatja – a „parasztok” ügye.


Az ombudsman – s széleskörű érdeklődésre tekintettel - nyilatkozatot tett közzé, hogy „elvégzi az új földtörvény alkotmányossági vizsgálatát”. Ez természetesen nagyon fontos, de nem biztos, hogy elég. Az Alkotmánybíróság csak az egyes rendelkezések alkotmányosságát vizsgálhatja, de nem ítélhet a szabályozás céljáról és szelleméről, amin a bíróság elmarasztalása sem változtatna.


A MOSZ az ombudsmannak írott beadványában nem csak a törvény egyes rendelkezéseinek konkrét alkotmányellenességére hívta fel a figyelmet. Részletes elemzést adott a törvény végrehajtásának várható súlyos társadalmi, gazdasági kihatásairól is. Ezek közül kiemelten fontos a törvénynek a jelenlegi termőföld tulajdonokra, a tulajdonosokra várható hatása, amiről az érintetteknek nagy valószínűséggel még nincs is tudomásuk.


A közvéleményben általánosan elfogadott nézet, hogy termőföld hosszú távon igen jó befektetés, ami biztonságot ad, mint a „családi ezüst”. Ezt ráadásul alátámasztja az a tény, hogy a termőföld ára Magyarországon a rendszerváltás óta – amióta földforgalomról beszélhetünk – folyamatosan, egyre gyorsuló ütemben emelkedett. Természetesen vannak, akik ezt a folyamatot befektetési lehetőségként használják ki, de a földtulajdonnal rendelkező családok többsége a tulajdonához nem vásárlással, hanem a tulajdoni viszonyok átrendezése során jutott és azt nem tudta vagy nem is akarta növelni, de szeretné megőrizni és bízik annak értékállóságában. Ezt a reményt azonban kétségessé teszi a földforgalmi törvényt létrehozó politikai szándék és a törvény várható hatása.


Ezt a hatást röviden úgy lehet összegezni, hogy a termőföld tulajdon a törvény hatására leértékelődik, sőt idővel a vagyonból akár teher is lehet!


A törvénynek persze ez nem a deklarált célja, sőt talán nem is kívánt következménye. Nem egy konkrét, a tulajdont érintő rendelkezésének az eredménye, ami nyilvánvalóan alkotmányellenes lenne és a megsemmisítésével elejét lehetne venni a tulajdont érintő hatásának. A hatás azonban egyértelműen következik a törvény céljából, aminek alárendeltek minden más érdeket. Ezt a célt a kormány úgy deklarálta, hogy „helyzetbe kívánja hozni a családi gazdálkodást”, létrehozni a vidéki középosztályt.


A MOSZ, mint a társas gazdaságok érdekképviselete, természetesen elsősorban a tagszervezeteit közvetlenül érintő rendelkezések miatt tartja elfogadhatatlannak a törvényt. De már a tervezettel kapcsolatban is felhívta a figyelmet arra, hogy ha a törvény csak egy szűk körnek teszi lehetővé a földtulajdon megszerzését, a jelenlegi tulajdonosok kiszolgáltatottá válnak ezekkel szemben, ha értékesíteni kívánják a tulajdonukat. De közvetlenebbül is érezhetik a törvény hatását: az úgynevezett „nagyüzemek” földhasználatának beszűkítésével (amivel együtt jár a tevékenységük csökkenése is) a földek haszonbérbe vétele iránti igény is csökken, ami a tulajdonosokat megint csak hátrányosan érinti.


Ma Magyarországon a termőföldnek mintegy másfél millió tulajdonosa van. Ezek jelentős része nincs semmilyen kapcsolatban a mezőgazdasággal. Nem azért, mert spekulációs céllal vásárolták a földet, hanem többnyire örökölték azoktól, akik a rendszerváltás után azt kárpótlásként szerezték, vagy mint szövetkezeti tagok, az eredeti földjüket a „közösből” részarány tulajdonként kapták vissza. A földtulajdonok átlagos mérete három hektár – de a többsége ennél is jóval kisebb – ami eleve alkalmatlanná tenné a gazdálkodásra, még annak is, aki vidéken él. Ezeknek az egyedüli hasznosítási módja a haszonbérbe adás, ami igen fontos kiegészítő – sőt a falusi idősek körében szinte az egyetlen – jövedelme a tulajdonosoknak. Évente mintegy hatvan milliárd forintot fizetnek haszonbérként a tulajdonosoknak a jelenlegi társas használók és ez az utóbbi években folyamatosan nőtt.


Emellett a földtulajdon egy igen fontos biztonsági tartaléka a családoknak, amit szükség esetén pénzé tudnak tenni – a rendszerváltás óta szintén folyamatosan növekvő árakon.


Az új törvény szerint termőföldet csak „földműves” vehet. A „földműves” minősítésnek feltételei vannak, aminek csak kevesen felelnek meg egy adott településen. Az eladni szándékozó tulajdonos csak ezeknek kínálhatja fel a földjét és – tényleges vevői verseny hiányában – nyomott áron is kénytelen eladni. De még ha lenne is tisztességes áron vevője, az adásvételt a helyben lakók által választott „földbizottság” különböző indokkal, de akár indoklás nélkül is megakadályozhatja. A törvény ezzel intézményessé teszi  a helyben monopolhelyzetben lévő „földművesek” árkartelljét, amit a tulajdonosok kénytelenek lesznek elfogadni.


Hasonló helyzet alakulhat ki a földtulajdon haszonbérbe adása terén is – részben a  konkrét rendelkezések, másrészt a gazdasági következmények hatására. A haszonbérleti szerződést – akárcsak az adásvételi szerződést – a mezőgazdasági szakigazgatási szervnek jóvá kell hagynia, amiben szinte korlátlan mérlegelési joga van. A fizetendő haszonbér intézményes csökkentésének, helyi szintjének közvetve való meghatározásának érdekében például lehetősége van a haszonbérleti szerződés elutasítására azon az alapon, hogy a szerződésben szereplő haszonbér mértéke túl magas a helyben lakó előhaszonbérleti joggal rendelkezőknek ahhoz, hogy éljenek ezzel a jogukkal. Ezzel közhatalmi eszközzel támogatja a törvényben preferáltakat abban, hogy minél olcsóbban jussanak a föld használatához, hasonlóan ahhoz, ahogy az arra érdemesnek tartottak kedvezményes díjakkal használnak állami földeket.


A törvényben szereplő birtokmaximum következtében csökken a földbérlet iránti igény, aminek következtében a tulajdonosok is kénytelenek lesznek a bérleti díjak csökkentésével versenyezni egymással. Ezt különösen kikényszeríti az, hogy ha nem sikerül a földnek – szélsőséges esetben akár ingyenesen is - használót találni, belép a tulajdonos földhasznosítási kötelezettsége. Ennek elmulasztás pedig súlyos bírságokkal jár, ami szintén arra készteti a földtulajdonost, hogy bármi áron túladjon a tulajdonán.


A fentiekből látható, hogy a földforgalmi törvény nem csak a mezőgazdasági szereplőket érinti. A „magyar föld megvédése” és a „családi gazdálkodás helyzetbe hozása” a gyakorlatban azt eredményezi, hogy a földtulajdonosok előbb – utóbb rákényszerülnek a tulajdonuk eladására, méghozzá a fizetőképes (akár hazai) befektetők kiszorításával kialakított nyomott árakon. Ennek a megelőzésére nincsenek jogi eszközök, nem az Alkotmánybíróság joga vagy feladata, hanem a törvényt létrehozó politika felelőssége.

 

Budapest, 2013. július 29.

                                                                                                          MOSZ Sajtó

 

További felvilágosítás:                       Dr. Filipsz László

                                                           06-1-224-7081

 

 

                                                           Dr. Máhr András

                                                           06-1-224-7403